2015. január 18., vasárnap

A.l.i.: Kánikula


Igaz, a kánikuláról írni most nem túl aktuális, tekintve, hogy tél közepe van. De mit tegyek, mikor kénytelen vagyok mindenkivel megosztani egy új abszolút lényegtelen információt?! Görög vallástörténeti vizsgára készülök, és rengeteg újat tanulok! Oldalanként újabb és újabb a.l.i-k záporoznak rám, görög kifejezésekkel és mitológiai utalásokkal. Amit megtudtam: az ókori görögök baromira szerettek ünnepelni és részegen trágárságokat kiabálni, fallosz alakú sütiket sütni, fák körül táncolni, és szerették a meghaló majd feltámadó istenségeket. A kiemelt a.l.i. pedig az, hogy a Nagy Kutya csillagkép, vagyis a Canicula feltűnése az égen jelezte, hogy elérkeztek a forró és száraz nyári hónapok. Hésiodos így írt erről az időszakról a Munkák és napok c. művében: 

"Már a bogáncs ha virágzik, s ülve a fán a kabóca
cirpel, s harsány visszhanggal szétömlik az ének
szárnya alól, fáradságos nyár évszaka jött meg.
Legzsírosabbak a kecskék és legjobb a bor ekkor,
kéjvágyóak az asszonyok, ámde legyöngül a férfi,
mert fejet és térdet szikkaszt ki a Nagy Kutya csillag,
forróságtól száraz a bőr." 
(Trencsényi-Waldapfel Imre fordítása)

Várom a kedves jelentkezőket, akik megmutatják nekem az égen a Nagy Kutya csillagképet, mert én csak a pöttyöket bírom meglátni, igaz, azoktól mindig meghatódom...




2015. január 8., csütörtök

Csak sikkesen


Fotó: messynessychic.com


Párizsban jártam. Gondoltam, most belemerülök a „párizsi nő”-jelenségbe. Előre nézelődtem az interneten, mi most a divat arrafelé: nem akartam lemaradni. Megnéztem az időjárás-előrejelzést. Elolvastam a Párizsi sikk című könyvet. Kimentem Párizsba, ahol a beígért 12 helyett 4 fok volt az utcán, na jó, a Louvre-ban volt vagy 17, de az sem  banánérlelő meleg. Állig betakarózva caplattam szőrös csizmámban és térdig érő pufidzsekimben. A csodásan csavart frizurámat összenyomorgatta a sapka, a kezeim még a kesztyű alatt is elfagytak. Az arcomat kifújta a szél, a szemem könnyezett, lefolyott a sminkem, kiszáradt a szám. Néha pedig jött egy könnyed fuvallat, amely a pokróc méretű sálamat a fejemre fújta. Már-már fel akartam adni: ki akar havasesőben a Sanzenizén sasszézni? Inkább beülök egy cuki kis patisszehribe és eszem csillagászati árú makaront. De végül győzött bennem a bölcsész. Makaron van otthon a Szamosnál is, de Szanmiselbulvár nincs, úgyhogy vonszoltam magam tovább. Eközben a „párizsi nők” (valamiért tele volt velük a város) párducmintás tűsarkúban (a fázósabbak bokacsizmában), miniszoknyában, nyitott vékony szövetkabátkákban suhantak az utcán. Arra jutottunk, hogy ez biológia meg genetika, meg fizika: hozzászoknak az éghajlathoz. De én tudom, hogy valójában a „párizsi nők” is fáztak néha: amikor rám néztek, kirázta őket a hideg. Sosem láttak még igazi fókavadászt.