Apróhirdetés

Miután közzétettem, nem lepődhet meg senki a tényen, hogy szeretek aludni. Nemrég olvastam egy cikket arról, hogy egy kísérletet végeztek zenészekkel. Miután napközben gyakorolták a megtanulandó zeneművet, elküldték őket 90 percre aludni. A csoport egyik fele alvás közben hallgatta a darabot, míg a másik fele nem. Azok, akik álmukban is zenéltek, sokkal jobban fel tudták idézni a darabot fejből, míg a többiek sűrűbben bakiztak. A konklúzió tehát az, hogy az ember relaxált állapotban is tanul, és hogy a zene elmélyítheti a napközben megszerzett tudást. Nekem erről miért nem szóltak, amikor még tanultam zenélni? Sosem kellett volna azzal küszködnöm, hogy fejből megtanuljam a karácsonyi koncertre a darabokat! 

Arra gondoltam, hirdetést adok fel: keresek valakit, aki a fülembe suttogja a héber szavakat és a vallásfenomenológia órám anyagát, amíg én alszom. A jelentkezőket szeretném kérni, hogy ne tapossanak egymás lábára, amíg sorban állnak az ajtóm előtt! A kellemes, megnyugtató hangú jelentkezők előnyt élveznek! Sőt, kiterjeszteném a módszeremet: valaki a kötelező olvasmányokat is felolvashatná nekem, így rengeteg időm felszabadulna napközben, amikor már kóválygó fejjel olvasgatom a szemem előtt összefolyó szövegeket. A kérdés az, hogy tudom-e mindezt finanszírozni az ösztöndíjamból? Én tiszteletdíjra gondoltam. Majd ha híres leszek és sikeres, és megkapom a Nobel-díjat, a hálálkodó felsorolásban köszönetet mondok a Suttogónak, aki nélkül mindez nem sikerülhetett volna. Kell ennél nagyobb jutalom? Na ugye!

Daily routine

Én őszintén sajnálom a fiúkat, amiért nem sminkelhetik magukat. Hihetetlenül jó érzés számomra, amikor reggel belenézek a tükörbe, és biztathatom magam azzal, hogy csak egy kis szemfestékre van szükségem ahhoz, hogy ne nézzek ki zombinak az egyetemen. Ha jó kedvem van, halvány sminket teszek föl, amit a fiúk nem is vesznek észre, ha rossz kedvem van, sötétre festem a szememet, ha nosztalgikus hangulatom van, cicaszemeket festek, ha pedig süt a nap, elég egy halvány csillogós szemhéjpúder. A számra tehetek színezett ajakápolót, de pink rúzst is, halvány szájfényt vagy vörös rúzst akár. A szemem alatti karikákat eltünteti egy jó kis korrektor vagy CC krém, szép az élet, hát nem?

Mikor ezt egy srácnak előadtam, csak nézett értetlenül, majd kijelentette, hogy őt a hideg rázná, ha ezzel minden nap foglalkoznia kéne, ő így is jól elvan a bőrében, köszöni szépen. L. barátom pedig kiröhögött, mikor meséltem neki, hogy szoktam futni: „És akkor felteszed a futó-sminket?”.

Persze azért az élet nem ilyen egyszerű: a ferences gimiben, ahová jártam, tilos volt sminkelni, úgyhogy csak végzősként engedtünk meg magunknak egy kis szempillaspirált, a bátrabbak pedig valami nude sminket, amit nem vesznek észre az atyák. Az osztályfőnököm viszont résen volt, és leszidta azt a lányt, aki feketével kontúrozta a szemét: „Réka, hányszor mondjam, hogy tilos szemöldökspirált használni?!”.

A volt jóferences diáklányok tobzódtak a sminkelésben az egyetem első éveiben: végre elő a sötétlilákkal, a kék és fekete körömlakkokkal, végre lehet bordó rúzst viselni gigászi szempillákkal! A kezdeti lelkesedésünket hamar letörte a mindennapi rutin, hogy a végére eljussunk az „Így is szép vagyok, szeressenek úgy, ahogy vagyok”-álláspontig, amikor no sminkben, karikás szemmel tántorogtuk végig a vizsgaidőszakot.

Sminkelni reggel kell, csak sajnos olyankor nagyobb a balesetveszély is. Ha hatkor kelek, nem állhatok neki rögtön szemet festeni, mert garantáltan lesírom a fáradtságtól az egészet. Reggel remegő kézzel lehetetlen szép tusvonalat húzni, és addig javítgatom a vonalat, amíg a végén úgy nézek ki, mint akinek behúztak kettőt a szeme alá. Vizsgaidőszakban pedig nincs az a korrektor, ami eltüntetné a szem alatti karikákat. Miután gondosan kifestettem a szempilláimat (szigorúan nyitott szájjal, mert csak úgy lehet koncentrálni), garantáltan tüsszögök egyet, hogy az egész festék kis pöttyökben a szemem alatt landoljon, feketére festve a gondosan eltüntetett karikáim helyét. Az orrfújással még a rúzsomat is letörlöm, és ha esik az eső, kénytelen vagyok vízálló szempillaspirált használni, mert félő, hogy a festék fekete csíkokban csorog végig az arcomon. Bár mikor legutóbb ez történt, megszánt a buszsofőr, és ingyen vitt haza, miközben sajnálkozó pillantásokat vetett rám.

Én megtanítanám a fiúkat is sminkelni, hadd kapjanak ők is egy újabb eszközt az önkifejezésre! Az első kísérletek már el is kezdődtek, semmi pánik fiúk, gyakorlat teszi a mestert!

 

Alszom!

Bajusznak van egy mondása: Aki sokat alszik, keveset lát, és aki keveset lát, az nem él. Ebben egyetértek vele, még akkor is, ha én szeretek aludni. Persze, van, amikor szükség van arra, hogy az ember sokat aludjon. Olvastam, hogy a kamaszok azért alszanak olyan sokat, mert abban a pár évben megszűnnek az agyukban lévő kapcsolataik (leépül az agyuk, ezt a viselkedésükből is ki lehet következtetni) és újak épülnek ki. Ha nem drogoznak, mert akkor megáll az agyuk a fejlődésben állítólag. És amíg bomlanak meg épülnek az agyi kapcsolatok, szükségük van az alvásra, mert az elősegíti ezt a folyamatot, arról nem is beszélve, hogy a környezetük is fellélegezhet egy kicsit. Azonban aludni fontos dolog akkor is, ha az embernek már nem kell azzal bajlódnia, hogy újraépítse az agyát. Kimutatták, hogy az alváshiány rontja a koncentrációképességet, ami a legtöbb értelmes tevékenységhez fontos. Aki nem alszik, egyre stresszesebb lesz, nem tudja feldolgozni az őt ért élményeket (ez az álmodás segítségével történik), és a szervezete egy idő után nem lesz képes ilyen állapotban jól teljesíteni. Teljesen nyilvánvaló, hogy aludni kell.

De ott van a lemez másik oldala, miszerint a sikeres, okos, híres emberek mind korán kelő típusok, meg hogy tudományos kutatások szerint az ember délelőtt teljesít a legjobban, délután már csak halvány mása önmagának. Tehát, nem véletlen a mondás, hogy „aki korán kel, aranyat lel”, és az sem véletlen, hogy én utálom ezt a mondást. Vannak ugyanis a pacsirta típusú emberek, akik hajnalban kelnek, de korán fekszenek (ők terrorizálják a világot, ezért kezdődik korán a munka meg a tanítás), és vannak a bagoly típusúak, akik későn kelnek, de későn fekszenek. Meg vagyok én. Én se korán kelni nem tudok, se hajnal kettőig tanulni, pedig próbáltam ezeket az előnyös képességeket kifejleszteni magamban egyetemi éveim alatt, mindhiába. A sárga irigység kerülgetett, mikor mondták a barátaim, hogy vizsga előtt már le sem feküdtek aludni, mert egész éjjel tanultak. Már megint velem van a baj? 

Nekem vannak fantasztikus képességeim; az egyik legfontosabb a mentség-gyártás. Ahogyan az utcán rajtam keresztül néző volt osztálytársakat felmentem (biztosan nem látott, szomorú, mert veszekedett a barátnőjével, éppen fejben szakdogát ír, azt hitte, nem is engem lát, mert olyan szép lettem gimi óta), úgy magamnak is ezerféle mentséget tudok kitalálni egy perc alatt, félálomban. Nekem még nem is kell felkelnem, csak hallucináltam, hogy szólt az óra. Ilyen sötét, esős időben nem is lehet tanulni, értelmetlen még felkelnem. A medve is alszik téli álmot, az embernek is szüksége van rá. Mi van, ha későn érő típus vagyok, most épülnének az agyi kapcsolataim, én meg elrontom itt az egészet a felkeléssel? A korán kelés árt a szépségnek, ha csúnya leszek, nem is érdemes felkelnem!

Arról nem is beszélve, hogy hány művész kapott ihletet álmában! Babitsnak is ott volt a füzet az ágya mellett, hogy egy-egy kósza ötletét lejegyezhesse. Ljudmila Ulickaja írta Majakovszkijról, hogy egyik éjjel felugrott, kiszaladt a konyhába, és egy cetlire felírta: fél láb. Másnap sehogyan sem tudott rájönni, hogy ezt minek írta fel a bevásárló listára. Aki viszont olvasta a Nadrágba bújt felhőt, tudja, miért is volt fontos ez a két szó. A versben ugyanis ez áll: 

Mária!

Félek, hogy elfeledem a neved,

ahogy a költő fél, hogy elfeled

valamiféle

szót, mely istennel felérne, s melyet szűlt gyötrő éjszakán át.

Testedet

úgy őrzöm majd, úgy szeretem,

mint háborúban a megcsonkított,

örömtelen,

senkinek-se-kellő

katona

őrzi egyetlen lábát.

(Eörsi István fordítása)

Ha ilyen is tud lenni az alvás, én inkább alszom. Még valami jó is kisülhet belőle.

Tömeg, közlekedés

Az Újragondoló blogon olvastam egy jó kis bejegyzést , és nagyon elgondolkodtatott. A szerző ugyanis felteszi a kérdést, hogy mivel foglalkoztál az elmúlt egy évben 2000 órát, vagyis mi az, amivel az életed nagy részét kitöltöd. Elsőként természetesen a tömegközlekedés ugrott be, elvégre kijutni a Roxfortba nem egy egyszerű dolog, főleg, mióta a Roxfort Expressz is kiesett a lehetőségek közül, és maradtak a kóbor grimbuszok, fedélzetükön a dementorokkal. Szomorúan konstatáltam, hogy életem nagy részét a különféle tömegközlekedési eszközök ülésein töltöm. Be kellene rendezkednem egy olyan életre, ahol ezt az időt jól ki lehet használni. Például: reggeli, körömlakkozás a héven, sminkelés, leckeírás, hivatalos telefonok intézése a buszon, hazafelé ugyanitt vacsora és alvás, esetleg zenehallgatás. Tulajdonképpen már le sem kéne szállnom: bérletem van, fűtés van, az ülések kényelmesek…

Bár rendkívül érdekes az emberek beszélgetéseit is kihallgatni, kivéve, ha fiatalok, mert akkor vagy szótlanul ülnek egymás mellett, és a telefonjukat nyomkodják (szerelmespárok szigorúan kézen fogva), vagy hamar kifogynak a témából („Teee, én múltkor is úgy beb...tam, hogy…ááá, fúú”). Idősebbek orvosi pontossággal sorolják el betegségeik tüneteit és a Vészhelyzetet is túllicitálva mesélik el a legutóbbi műtétjüket („És az orvos megmutatta, eeekkora volt a vesekövem, Mariskám!”). Igaz, néha érdekesebb beszélgetéseket is el lehet kapni, például, mikor az egyik idősebb hölgy szidta falujának ifjú polgármesterét, mint a bokrot, micsoda egy korrupt, teszetosza, alkalmatlan ember, már rég ki kellett volna rúgni egy ilyen szerencsétlent, és ez vezeti itt az életet, majd a barátnője kedvesen megjegyezte, hogy pár éve az ő fia a polgármester a faluban. Igazán inspiráló volt Valentin-nap felé egy fiatal pár szerelmi évődése a héven: „Tudom, hogy szeretsz, Gyuszika, ne tagadd le, b... meg!”. Javaslok mindig egy könyvet a táskában tartani, arra az esetre, ha nem szeretnéd a veled szemben ülők csókcsatáját premier plánban bámulni negyven percen keresztül. Ha olyanokat fogsz ki, akik nem tudnak csókolózni, csak cuppognak összevissza, erősen ajánlott füldugó használata is. Vannak az ártalmatlan bámulók is, akik képesek fél órán keresztül felém bámulni, és mikor már tizedszerre is ellenőriztem, hogy nem folyt le az összes szemfestékem (mint akkor, mikor eső volt), és nem felejtettem el fésülködni, és a kabátomra sincs egy nagy „Hülye vagyok!” -felirat festve, és arról is meggyőződhettem, hogy nem a fantasztikus szépségem vette le a lábáról az ötven éves munkába igyekvő családapát, rájövök, hogy alszik. Úgy félig-meddig persze, olyan "egyszer megnézem a tájat, de menet közben lefagyok és úgy is maradok"-módon. Szóval, lehet, hogy felém fordul, de nem lát engem. Minthogy az a srác se látott engem, aki egy óriási rozsdás fűrésszel a kezében pattant föl a hévre, szerencsére egy kocsival előbbre tőlem. A szellemi fogyatékosokat bírom, ők jöhetnek hozzám beszélgetni, nagyon jókat lehet velük dumálni, teljesen fölösleges úgy nézni rájuk, mint egy ufóra, mert tök jó fejek. De a fűrész azért már tényleg…

Sokan szidják a magyarokat, hogy nem eléggé barátkozóak, és hogy milyen antiszociális mindenki. Egyszer elkapott egy bácsi, aki láthatóan külföldről hazalátogató hazánkfia volt, és fennhangon méltatlankodott nekem negyed órán keresztül, hogy a magyarok szörnyű egy rosszkedvű népség, bezzeg Olaszországban, hát ott az emberek együtt buliznak a metrón reggelente! Én nem vagyok olasz, se pesszimista, se antiszociális (elvégre a bácsival is elbeszélgettem), de szeretek reggel csöndben utazni, és nem mások kioktatásával és rám erőszakolt beszélgetésével kezdeni a napomat. A római metrón pedig nem partiztunk, hanem majdnem agyonnyomtak az emberek, mert az olaszok nem mérték föl: ahhoz, hogy fel tudjanak szállni, előbb le kéne engedni azokat, akik le akarnak szállni, és akkor lenne hely a kocsiban. Elkerültem a partiszerelvényt.

A helyek átadásában viszont lenne hová fejlődnünk. Hogy a fiatal srácok nem adják át a helyüket nekem sehol, megértem, fiatal lány vagyok, életerős, elbírnak a lábaim. De mikor sikerül helyhez jutnom, miért én adom át a kilenc szatyrot cipelő nénikének a helyem, miért nem a bikaerős gyúrós fiúk? Rejtély…

Miután legutóbb csúnyán megbüntettek a metróban, mindenki okulására közlöm, amit a központban hallottam: a metró bejáratánál nem ellenőrök vannak, hanem biztonsági őrök, akik azt nézik, hogy „van-e az embernek valamije”, és azok az igazi ellenőrök, akik a kijáratnál állnak, ők kérik el a kedvezményre jogosító iratokat is, és ők adják oda mosolyogva a csekket, ha hiányod van. Kísérlet indul: elfogadják vajon a bejáratnál a bevásárló listát?

Mielőtt elfelejtem, óvakodj a Harci Nénitől! Ismertető jegye: kicsikocsi (egyesek banyatanknak is nevezik), hangos fújtatás és méltatlankodó „Na de fiatalember!”, „Ezek a mai fiatalok!” –felkiáltások. A Harci Néni álcázza magát: aranyos, ártalmatlan nénikének tűnik, aki oly gyönge és védtelen, hogy általában felteszik a járatra, nehogy megerőltesse magát. HN felszáll, hangosan fuldoklik és szuszog, hogy lehetőleg mindenki hallja, hogy megérkezett Az, Akinek Hely Kell. Ezután a szemében ördögi fény villan, végigpásztázza a kocsit ülőhely után kutatva, három fiút és négy kismamát éget porrá a tekintetével, majd elszántan felszegi a fejét. A kocsi másik végében meglát egy helyet egy srác mellett. Észveszejtő sprint indul, HN tizenhat ember lábán húzza keresztül a kocsikáját, korát meghazudtolóan lök el az útjából minden zavaró egyént, négy kisfiút fejbe kólint, mikor nem veszik őt észre, és harcos pillantással vetődik be a helyre, ami persze az ablak mellett van, rajta pedig egy húszkilós sporttáska, kisbőrönd, sítalpak és két bevásárlószatyor. „Elnézést, leülhetnék?” –jön a megszégyenítő kérdés, mire a srác ölébe kapja a sporttáskát és a síléceket, lába alá húzza a kisbőröndöt meg a bevásárló szatyrokat, és riadtan nézi a Harci Néni megvető mozdulatait a táskahalmok mögül. Egy megállóval később HN ellentmondást nem tűrően feláll, „Elnézést, leszállnék, ha lehetne”, mire srác felugrik, a mellette lévő ölébe pakolja a táskáit, elveszi a földről a szatyrokat, és utat enged a HN-nek, aki beáll az ajtó kellős közepébe, mert majd a következő megállóban le fog szállni, de jobb előre neki készülni, mert ezektől a mai fiataloktól nem lehet elférni, és még véletlenül fenn rekedne a héven.

Azt hittem, valami magasztosabb dolog fog kikerekedni a számolásból. Mondjuk az, hogy az életem nagy részét tanulással töltöm, vagy a szenvedők megsegítésével, vagy valami értelmes dologgal. Hát nem, életem nagy része az utazás. Ez jól hangzana, ha mondjuk nagykövet lennék. Vagy újságíró. Vagy művész, aki végigművészkedi a világot. De ez? Ez csak olyan…közlekedés. Úti tippek: készülj fel egynapi hideg élelemmel, mert a járatok sokszor késnek, vagy korábban jönnek a kiírtnál. Vigyél magaddal könyvet, hátha tudsz szórakozni vagy tanulni egy kicsit. Ha nincs könyved, nyisd ki a füled, és tanulj a Néptől. Gyönyörködj a tájban, mindig van valami szép. Ne állj le vitatkozni a kallerral, neki van igaza. Adj hálát az égnek, mikor megérkeztél!

Álmodj, királylány

Horvátországban az ember lépten-nyomon IV. Béla és a dicsőséges Árpád-házi királyok emlékével találkozik, persze, csak akkor, ha olvasta az útikönyvet, mert a horvátok nincsenek oda a magyar vonatkozású történelmükért. A velencei hódításra büszkék, ahogy sétáltam én már a Titoról elnevezett parkban is náluk, de valahogy Árpád-ház utcába sosem tévedtem be. Trogirról köztudott, hogy ide menekült IV. Béla és kísérete a tatárok elől, és az is, hogy itt ajánlotta fel születendő gyermekét Istennek, amennyiben a tatároktól megszabadul. Mivel a gyerek nem volt más, mint Szent Margit, az alku bevált. Splitben egy szomorú emléket kerestünk: IV. Béla két kislányának a szarkofágját. Az útikönyv szerint (amivel egy bölcsész mindig rendelkezik, kivéve, mikor a helyszínre ér, mert akkor rájön, hogy a szálláson felejtette) a Szent Domnius dómban van a szarkofág, így kifizettük a sokadik 25 kunás jegyet, és bementünk a dómba. Ahol láttunk egy csapat turistát, akik mindent összefogdostak a templomban, amihez csak hozzáfértek, láttunk egy hatalmas állványzatot, meg egy ponyvát, ami a fél templomot eltakarta. A magas jegyárral nyilván a restaurálás anyagi feltételeit akarták előteremteni. De idén valahogy nem jött össze nekünk: akárhol mentünk be egy templomba, mindenhol 1000-1500 Ft értékű belépőt kellett fizetnünk, hogy utána nézhessük az állványokat, meg a ponyvákat. Mire Splitbe értünk, már elfogyott a türelmünk, én pedig rákattantam a királylányokra. A templomban nem voltak, de hát sebaj, mert a kriptába is vettünk jegyet! Ereszkedünk lefelé a lépcsőkön, mögöttünk a japán turisták már huhogtak. Lementünk a kerek helyiségbe, és néztük a semmit: ugyanis nyolc üres boltíven kívül nem volt ott semmi. Középen viszont volt egy kőkád, rettegve néztem bele, lélekben felkészülve a kis múmiák látványára, de ehelyett csak aprópénz volt benne. Miután meguntuk az egyik japán nőt, aki lefotóztatta magát minden boltívben, felrohantam a jegyárus sráchoz, és letámadtam: Áj want tu szí dö tú hángérien princessziz! Déj sud bí hír!!! A srác rémülten mutogatott a templom teteje felé, és mondta, hogy ott vannak. Végül megegyeztünk a családdal, hogy a templom felújítását hirdető tábla nem lehet a szarkofág, fölötte viszont a csupasz kőkocka lehetséges, hogy az. Ebben megnyugodtunk, és továbbvonultunk fagyizni. Most utánanéztem, és igazunk volt: ott, a dóm bejárata fölötti szarkofágban nyugszik a két királylány. A sok bóvliárus meg szuvenír-hegyek közé sajnos már nem fért el egy tábla, amire ezt felírták volna.

Egy javaslat: ha nem akartok gutaütést kapni a nyaralás után mikor megnézitek, hogy mennyi magyar vonatkozású emlék mellett sétáltatok el, szerezzetek be egy jó útikönyvet!

Óda a frufruhoz

Miután a barátnőim megfenyegettek, hogy külön facebook-oldalt hoznak létre a frufrumnak, arra jutottam, megelőzöm őket, és írok róla én. Mikor hazaértem a fodrásztól, a családom erőltetett mosolygással próbálta megszokni a fejemet, míg a Fazéktündér Nagymama nem is palástolta érzelmeit: Egy ilyen szép kislányt így elcsúfítani! Engem ugyanis megkímélt a sors attól, hogy kisgyerek koromban bilifrizurám, pálmafa-copfom, vagy frufrum legyen. Huszonkét év után lett. A következő diplomám után pálmafa-hajam lesz, ez nem is kérdés!

A frufru rendkívül praktikus és szórakoztató hajviselet. Kiválóan alkalmas az álcázásra: ha megnöveszted, a fél arcod eltakarja, de ha életedben először vágatod le így a hajad, garantáltan elsétál melletted az ismerőseid nagy része. Szélben és metróhuzatban kivételes élményben lesz részed: szó szerint égnek áll a hajad! Felmerült bennem, hogy fotósorozatot készítek arról, hogy hogyan néz ki a frufrum reggelente ébredés után, a változatok száma ugyanis végtelen. Eddig volt már: fejre lapulós bukósisak, oldalra nyalt, bundesliga-séró, és a hetvenes évek punkjainak feltupírozott frufruja, égnek álló, mint a kiskecske szarva, szembelógó túl hosszú, középen elválasztott borzalmas stb., stb.

A frufruval garantáltan szert teszel saját fodrászra, ha ugyanis nem akarsz úgy kinézni, mint Ónodi Eszter a Meseautóban, nem vághatod magadnak a frufrut. Fodrászhoz fényképpel menni felér egy öngyilkossággal: be kellett látnom, hogy sosem lesz olyan hajam, mint Kristen Stewartnak, és hiába néz ki Emma Watson olyan menőnek a rövid frizurájával, nekem szükségem van a hajamra. A júniusi Elle magazin képein viszont olyan jól nézett ki a frufru, hogy elvittem a fodrászhoz, és megmondtam neki, hogy így akarok kinézni! az eredmény óriási siker: végülis teljesen úgy nézek ki, mint a lány a képeken. Eltekintve attól, hogy ő szőke és zöldszemű, én pedig barna vagyok, és hogy ő fél fejjel magasabb és 10 kilóval vékonyabb nálam. De a frufrunk például stimmel.

Éhezők viadala

Amint már a teregetéssel kapcsolatban leírtam, nem vagyok egy házitündér. A sütés-főzés is döcögősen indult. Vagyis nem indult el, mert nem mertem meggyújtani a gázt, ami –mivel hogy gáztűzhelyünk volt–, rögtön megakasztotta a tanulási folyamatot. A konyhai kezdetek nem hagytak bennem mély nyomot, mindössze arról volt szó, hogy segíthettünk Birgitnek az étel előkészítésében. Mikor Birgit lelkesen magyarázta csirkebontás közben, hogy melyik része micsoda, a véres cafatok láttán kijelentettem, hogy a férjem vagy vegetáriánus lesz, vagy magára fog főzni, mert én többet ilyenhez hozzá sem érek.

Kishúg persze ebben is lekörözött. A Buci-Maci hasábjain közölt receptet elkészítve tündökölt a dicsfényben: aki hat évesen már Rizsa Rozit készít, leküzdhetetlen előnyre tesz szert. Tíz évesen bekuncsorogtam magam a Fazéktündér Nagymama konyhájába, hogy nála süthessem meg a Micimackó szakácskönyvében közölt mézes-mogyorós kekszet. Ami mind a tepsi aljára ragadt és elégett, hiába követtem az utasítást. 

Később egyszer összefogtunk Kishúggal, hogy Birgitnek meggyes piskótás süssünk. Csodálatos, és azóta is ritka kooperációnk eredménye egy gyönyörű piskótatészta lett, amelyet sajnos vagy másfél óráig pihentettünk, és miután megsütöttük, gyanús szemmel méregettük. A piskóta a világ legegyszerűbb tésztája, mindössze egy titka van: tilos állni hagyni, de erről minket senki sem értesített. Így mikor a forró és illatos szeleteket vágtuk, Bajusz kijelentette, hogy ő majd csak később kóstolja meg. Birgit hősiesen evett egy-két kockát, bár ebben az évek alatt kialakított anyai szokás is közrejátszhatott: az anyák ugyanis előszeretettel eszik meg a gyermekük által undorítóvá csócsált ételeket, hogy ne végezze a rántott hús és a szétturkált köret a kukában. Kishúg csak fintorgott és nagyon csalódott volt. Én persze, a javíthatatlan édesszájú, ettem: megdolgoztam érte! A süteményünk a következőképpen nézett ki: felül meggyes piskóta a gondosan kimagozott meggyekkel, alul pedig rántotta. A tésztából ugyanis kivált a tojás. Végül Dorlinak adtuk, aki méltóságán alulinak találta a gyerekek elrontott piskótáját megenni, úgyhogy csodálatos első süteményünk a kukában végezte. 

 

Sokáig úgy gondoltam, hogy én nem fogok majd főzni, ami nem megy, azt nem kell erőltetni, majd főz a férjem, ha lesz, ha nem lesz, akkor pedig éhen halok. De jöttek a gasztroblogok. És a muffinok. És a barhesz. És a tökleves. Meg a szakácskönyvek. Meg a narancsmártás. Meg a torták. Főleg a torták…Már túlnőttem a régi önmagamon, amikor a legnagyobb specialitásom a rántotta volt. A főzéssel csak egy bajom lesz: ha kötelezően nekem kell majd napról-napra főznöm, és már nem hobbiból meg feszültség-levezetésként főzhetek, hanem azért, mert kell. És hogyan fogom összeállítani a heti menüt? Már előre ráz a hideg tőle: állok a konyhában, kezemben öt szakácskönyv és egy jegyzetfüzet. Legyen hétfő húsmentes nap? Vagy inkább kedden legyen főzelék? A sütőtökleveshez megy a rántott sajt? És tényleg egészségesebb a bulgur a rizsnél? Legyen vasárnap sütemény? A gyereknek mi a jobb? Én mitől lakom jól? És mi nem hizlal? A levegő – vágná rá Bajusz.

A Fazéktündér Nagymama szeret ránk főzni, és mivel ő a család szakácsa, korlátlan hatalma van a menü kialakításában. Például plakátragasztót (vagyis sárgaborsó-főzeléket) csak egy évben kétszer eszünk, és akkor is hosszasan kell könyörögnünk érte Bajusszal. Ellenben brokkoli-krém leves majdnem minden héten van. A fogyókúrát el kell felejteni, mert a Fazéktündér Nagymama személyes sértésnek veszi: ezen mit nem akarsz megenni, nincs ebben a karajban semmi hizlaló, egy kis rizs meg savanyúság mellé, tiszta egészséges! Ugye nem vagy anorexiás? Néha Birgittel és Kishúggal összefogunk, és a mértéktelen húsfogyasztást szeretnénk zöldségekkel pótolni. A F. N. magától értetődően csapja össze a kezeit: Hát persze, legyen főzelék, egy kis kelkáposztához mit szólnátok? Teszünk rá sült húst!

Mikor tegnap kijelentettem, hogy aznap én fogok főzni, Bajusz kedvesen megkérdezte: de akkor mit fogunk enni?

István a király!

Múlt szombaton láttam az István a királyt, Kárpát-medencei árva és nehézsorsú gyerekek adták elő. Sosem tudom eldönteni, melyik dalt szeretem belőle a legjobban, de van egy, amelyik „történelem alapszakos bölcsészként” elgondolkodtatott. A „Mi lett volna, ha?” a történészek számára tiltott kérdés, ilyet egyszerűen hülyeség kérdezni. De a Véres kardot hoztam c. szám pont ezt feszegeti, egy alternatív magyar történelmet vázol fel, amelyben „Mohácsnál győzni fogunk, Dózsa lesz György királyunk”. Szerintem ez nagyon érdekes, ajánlom mindenkinek, hogy hallgassa meg így is a dalt!

Az István a királyt Bajusz még bakeliten bömböltette a szobájában. Birgit szorgalmatosan felvette a rádióból, az ő rongyosra hallgatott kazettáit hallgattam én még rongyosabbra. Aztán megkaptam cédén. Megvettük dvd-n. Történelmi hitelessége hagy maga után némi kívánnivalót, de szerelmes voltam Vikidál hangjába, úgyhogy nem érdekel. Hallgassátok Koppány vezért! És támogassátok a remény kis embereit, akik a legutóbb előadták.